Ficsor Fanni: Kisfaludyné

2016-06-24 13:49:24
Az Ifjúsági Caritas Egyesület „Főszereplő emlékeink” címmel alkotópályázatot hirdetett képzőművészeti és irodalmi kategóriákban.

A pályázat témája: Nézz körül lakó, vagy szülőhelyed múzeumaiban, helytörténeti gyűjteményeiben, vagy településed utcáin, terein és válaszd ki a számodra legérdekesebb, legizgalmasabb tárgyat, épületet, vagy bármilyen helyszínt, amelyet fantáziád segítségével a história egy pillanatába illeszthetsz és alkoss vele történelmet! Tedd egy jelenet főszereplőjévé azt a kiállítási tárgyat, emléket, amelynek vitrinje előtt a legtovább szoktál álldogálni, azt a köztéri szobrot, amelyre mindig felnézel, azt az épületet, amely lehet, hogy felújításra szorul és semmi dísze nincs, ám neked mégis tetszik, hiszen már 150 éve masszívan áll és tanúja a múló időnek. A pályázatra Ficsor Fanni iskolánk 9.c osztályos tanulója „Kisfaludyné” címmel egy novellát írt, mellyel első helyezést ért el.

Eredményéhez gratulálunk!

 

Kisfaludyné

Beléptem az épületbe. Mindez olyan különlegesnek hatott, pedig az ember bemegy valahova, majd kijön, és legtöbbször nem gondol arra, hogy ez jelentőséggel bír. Sokan mondták, hogy a gimnázium más lesz, és ez igaz is volt, de nem olyan értelemben, ahogy ők gondolták.

Szeretem a művészetet, és elbűvölőnek találtam az iskolánkat. A stílus, melyben épült, magával ragadott. Követtem kezeimmel a kacskaringós vonalakat, és szívből tudtam kacagni kis tizenhárom évesen a falai között. A szünetekben az udvaron beszélgettünk, ami jó volt, bár sokszor csak az ügyeletes tanár parancsára hagytuk el a folyosót.

Ősszel bámultuk a lehulló faleveleket, télen néztük, ahogy havazik, tavasszal pedig többen a szökőkút mellé ültek egy-egy tankönyvvel a kezükben. Voltaképp víz nem folyt belőle, de ez nem számított. Ezen kívül láthattunk egy szobrot Kisfaludyról és egy fiatal lányról, akinek nem tudtuk a nevét.

Márciusban elárasztották a százszorszépek az udvart, és még én is kedvet kaptam leülni a fűbe, de legtöbbször más osztály telepedett a női szobor köré. Pontosan nem tudom már, hogy a felsőbb évesek vagy valamelyik osztálytársam nevezte el a hölgyet. Egyszer meghallottam a nevét: Kisfaludyné. Bár mindig nevetve mondtuk, beépült diákszótárunkba, és máshogy nem is beszéltünk róla.

Sok idő telt el azóta, már negyedik éve jártam az iskolába, mikor újra eszembe jutott a szobor elnevezésének körülménye. Hirtelen kíváncsi lettem az alkotás igazi címére. Keserű csalódás volt olvasnom azt az egyszerű nevet, amiben nem láttam semmi fantáziát. Leányka könyvvel. Puff! Egy titok azonban megoldódott.

Hamar jött a következő kérdés is. Hogy hívták Kisfaludy Károly feleségét? Sokat tűnődtem. Meggyőződésem volt, hogy valami kedves, szép szót adtak neki szülei elnevezésül. Végigolvastam a művész teljes életrajzát. Egy világ omlott össze bennem… Sosem nősült meg!

Kis ideig szomorúan jártam fel-alá. Nina, Löffel orvos leánya talán tényleg nemet mondott a gimnázium névadójának a vallása miatt, de régen éltek, így semmiben sem lehetünk biztosak. Elmosolyodtam. Lehet, hogy utána mégis összeházasodtak. Hiszen lehetséges, hogy a női szobor Kisfaludyné. Ha mégsem, az iskola tanulónak az. És ez nekem elég volt.

Néha nevetve gondolok arra, hogy a két műalkotás mennyit beszélgethet, míg mi órán vagyunk. A leányka biztos férje verseit olvassa a könyvben. Úgy döntöttem, nem mondom el a többieknek, mit írnak Kisfaludy életéről. Sokkal érdekesebb a feleségét látni. Azt, aki talán sosem volt, mégis annyi diákszívben él.


Vissza